Hogyan lehetséges, hogy ennyire különböző emberekben semmi más nem közös, csak az a mély, ellenállhatatlan késztetés, hogy önmaguk mestereivé váljanak? Ennek megértéséhez először azt kell tisztáznunk, hogyan épül fel az ember pszichológiája.

Az emberi lény három különálló részből áll, amelyek mindegyike saját „testként” működik. Mindannyiunknak van egy fizikai teste, egy esszenciája; a belső életerő, amely ezt a testet mozgatja, és egy személyisége. Születésünkkor e három rész egyesül, és életünk végéig együtt marad; csak a halál pillanatában válnak el egymástól. Bár kénytelenek együtt létezni, mégis külön világok, saját szükségletekkel, vágyakkal és késztetésekkel. Mindegyik más-más ingerekre reagál, más korlátok között mozog. Ha nem ismerjük fel, hogy pszichénk nem egységes, hanem belső csoportdinamika uralja, akkor folyamatosan az egyik rész igényeit fogjuk kielégíteni a másik kettő rovására. Így olyan gazdává válunk, akinek kifinomult a búzája, de kiszáradt a földje – képtelenek vagyunk kenyeret sütni. Ahhoz, hogy igazán megértsük magunkat, tisztán kell látnunk fizikai testünk, esszenciánk és személyiségünk sajátosságait.

A fizikai test jellemzői első pillantásra nyilvánvalónak tűnnek: van, aki magas, van, aki alacsony; van, aki gyors, van, aki lassú; egyikünk bőre világosabb, másikunké sötétebb. Ám a test finomabb tulajdonságai, amelyeket nem ilyen könnyű észrevenni, szintén mélyen befolyásolják pszichológiánkat – ezért érdemes alaposan tanulmányoznunk őket.

Az esszencia az a belső erő, amely életben tartja fizikai testünket. E tanítás szerint azonban ennél több: magában hordozza velünk született hajlamainkat, tehetségeink csíráit, mindazt, ami egyedivé tesz minket. Egyesek a természethez vonzódnak, mások a nyelvekben jeleskednek, megint mások különösen érzékenyek az emberekre. Ezek a velünk született sajátosságok az esszencia jegyei.

A személyiség alakulása születésünk után szinte azonnal megkezdődik, az élet követelményeire adott válaszként. Az esszencia önmagában soha nem képes tökéletesen illeszkedni a társadalmi elvárásokhoz, sem a kultúrához, amelybe beleszülettünk. Így kialakítunk egy védőréteget: a személyiséget. Ez a réteg fokozatosan vastagszik, ahogy alkalmazkodunk a világhoz, beilleszkedünk, követjük a szülők és tanárok példáját, utánozzuk a környezetünket. Ez az alkalmazkodás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy működni tudjunk a világban; de csak addig, amíg egyensúlyban marad a testtel és az esszenciával.

Ez az egyensúly azonban természetes módon soha nem jön létre. A test, az esszencia és a személyiség nem együtt fejlődnek: mindig az egyik növekszik a másik kettő kárára. A leggyakoribb forgatókönyv az, hogy a személyiség túlnő eredeti védelmi szerepén, és önálló életet kezd élni – annyira sűrűvé válik, hogy megakadályozza az esszencia fejlődését. Testünk öregszik, személyiségünk egyre kifinomultabbá válik, de esszenciánk megreked a gyermekkorban. Így a külvilág szemében felnőttnek tűnünk, ám belül bizonytalanok és félszegek maradunk. Sok esetben az esszencia annyira elnyomottá válik, hogy szinte kómába esik, és már nem is játszik aktív szerepet az életünkben. Máskor ugyan csendben marad, de szenvedése áttör a személyiség sűrű burkán, és halványan, de kitartóan kiált felénk. Ekkor érezzük úgy, mintha saját mesterségességünk börtönébe zártuk volna magunkat. A múltunk pusztán színlelés nyomvonala, és a jövőnk úgy tűnik, nem vezet sehová. Ebben az állapotban egyre erősebben érezzük a késztetést, hogy változtassunk – mielőtt túl késő lenne.

Ez a titokzatos belső impulzus bármilyen hátterű, nemű vagy korú emberben felébredhet. Eleinte puszta érzelmi megérzés, formátlan vágy, amelyet még nem tudunk pontosan meghatározni. Ahhoz, hogy valódi cselekvéssé váljon, alakot kell adnunk neki – és ezt úgy tesszük, hogy felteszünk magunknak egy kérdést, Mit akarok? Bár három különálló testünk van – a fizikai test, az esszencia és a személyiség –, és mindegyiknek saját akarata van, legtöbbször csak a test vagy a személyiség igényeit vesszük figyelembe. A test kényelmet és boldogságot keres, és ennek megfelelően alakítja vágyait. A személyiség sikerre és elismerésre törekszik, és saját mércéi szerint értelmezi a fejlődést. De mit akar az esszenciánk? Miért vonzódunk ehhez a belső munkához?Meg tudjuk hallani azt a halk, tompa hangot, amely a személyiség vastag burka alól próbál megszólítani minket? Tudunk-e formát adni neki? Ez az önművelés első lépése.