Amikor elkalandozunk, és asszociációk kusza láncolata fut át az elménken – miközben bámulunk ki a fejünkből –, néha valóban születhet egy-egy használható ötlet. De ez még nem gondolkodás. A valódi gondolkodás irányított, szándékalapú tevékenység. Tudatosságot kíván: hogy álmodozásainkat céllal bíró gondolatmenetté alakítsuk, amelynek iránya és értelme van. Ha valóban gondolkodni akarunk, először is szembe kell néznünk a tudatunkban hömpölygő asszociációs áradattal. Ki kell rostálnunk, osztályoznunk, és lényegi felismeréssé kell formálnunk.

Ez különösen igaz a belső munkára, amely során villámgyorsan gyűlnek tapasztalataink testünkről, esszenciánkcól, személyiségünkről – hozzáállásainkról, hangulatainkról, gondolati sémáinkról, belső konfliktusainkról, egymással versengő vágyrendszereinkről, hasznos és pazarló működéseinkről, és mindarról, amit a tudatosság hiánya ural. E megfigyelések értékesek – de önmagukban nem vezetnek változáshoz. Sőt: ha nem tudjuk őket cselekvő felismeréssé sűríteni, inkább akadályozni fogják a munkánkat. Mert mit ér az, ha felismerem, hogy hajlamos vagyok a kapkodásra – de képtelen vagyok leállítani? Mire megyek azzal, hogy látom a félelmeimet, szorongásaimat, ha közben rabszolgájuk maradok?

A gondolkodási funkció segít megemészteni ezeket az élményeket. Képes megőrizni a lényeget abból, amit egyszer már felismertünk – még akkor is, ha az adott tapasztalat már rég elhalványult. Sőt, le tudja azt egyszerűsíteni egy mondattá, sőt, akár egyetlen szóvá, amely – ha kimondjuk vagy felidézzük – újraéleszti a belátást, amikor hasonló helyzetbe kerülünk. E funkció egyik különleges képessége, hogy nemcsak az itt és mostban létező dolgokat képes megragadni, hanem azt is, amit egykor megértettünk – és ami már csak bennünk él tovább.

Ezt a képességet már a belső munkánk legelején elkezdtük használni, amikor megfigyeléseinket a tanítás struktúrájához kapcsoltuk. Ha például céltalan fészkelődést észleltünk, azt a mozgási funkcióhoz kötöttük; ha asszociatív álmodozást figyeltünk meg, azt a gondolkodásihoz; ha indokolatlan aggodalmak jelentek meg, azokat az érzelmihez soroltuk. Ez a tudatos címkézés nemcsak rendszert vitt a megfigyeléseinkbe – hanem segített eltávolítani az „én”-t attól, amit észleltünk. Azzal, hogy egy működéshez rendeltük az élményt, azt is megerősítettük: ez csak egy szelete annak, akik vagyunk – nem az egész.

Augusztus hónapja arra hív, hogy mélyítsük el ezt a munkát. Egy dolog megfigyelni pszichológiai működéseinket az adott pillanatban – és más dolog figyelemmel kísérni a következményeiket az idő folyásában. Az egyik csak egy darab, a másik a teljes kép. Szokásaink időbeli megfigyelése segít meglátni, milyen árat fizetünk értük. Gondolkodási funkciónk megmutathatja, hogyan választ el minket az álmodozás a valóságtól; hogyan nyomjuk el érzelmeinket a sietséggel; hogyan színezi át tetteinket egy állandósult negatív hozzáállás, mint valami lassan terjedő méreg. És épp absztrakciós képessége révén segíthet megérteni és összefoglalni mindezt: egy mondatban, vagy akár egyetlen szóban. Legközelebb, amikor észrevesszük, hogy ismét egy régi szokásunk húz vissza – álmodozunk, sietünk, vagy önsajnálatba merülünk –, kimondhatjuk ezt a mondatot. Ez nem egyszerű emlékeztető lesz, hanem figyelmeztetés: szembesítés azzal, hogy mit vesztünk, ha újra átadjuk magunkat a szokásnak. Ez a tudás – személyes, átélt, tapasztalati tudás – sokkal erősebb indítékot ad a változásra, mint bármilyen elvont elhatározás.

Akik még nem gyűjtöttek elég ilyen tapasztalatot, kezdhetik egy egyszerű gyakorlattal: Tegyük fel, hogy visszamehetnénk az időben egy évvel korábbra, és adhatnánk egy tanácsot akkori önmagunknak. Mit mondanánk? Mi lenne az a felismerés, ami időt, energiát, fájdalmat spórolt volna meg? És hogyan lehetne ezt a tanácsot egyetlen rövid, parancsszerű mondatba sűríteni?

A gyakorló, aki meg tudja fogalmazni ezt a belső parancsot, és képes a megfelelő pillanatban alkalmazni, olyan, mint a földműves, aki learatta a termést, kicsépelte, megőrölte – és most ott van kezében a gabona. A gabonaszemben ott van az egész növény tervrajza, annak teljes lényege – és élő marad akkor is, amikor a növény már régen nincs. Így őrzi meg a gondolkodási funkciónk is a felismeréseinket, és hívja elő őket, amikor igazán szükség van rájuk.

Ez tehát az augusztusi munkánk.