Az automatizáltságon túl: A színház, mint a belső munka katalizátora
Ahogy a taps elhalt, és a gyakorlók kiléptek ideiglenes szerepükből, valami megmaradt – egy bizonyosság, hogy valóban képesek a megszokott önmaguk határain túl létezni…
Két héttel ezelőtt a Régi-Új Módszer harminckét gyakorlója gyűlt össze Rómában egy egyhetes találkozóra. Régi hagyományunk, hogy évente kétszer összejövünk a világ különböző pontjain – elsősorban olyan helyszíneken, amelyek történelmi és szellemi jelentőséggel bírnak tanításunk szempontjából. Rómát választottam, egyrészt nyilvánvaló gazdagsága miatt, másrészt azért, mert olasz közösségünk néhány tagja nemrégiben közös otthont alakított ki Beneventóban, egy Rómától másfél órás vonatútra fekvő kisvárosban. Így Róma bölcsességforrásából meríthettünk, miközben új közösségi törekvésünk gyökereit is tápláltuk.
Tanításunk lényegét talán legjobban a figyelem műveléseként lehet leírni – hiszen ez a belső világunk legértékesebb erőforrása. Természetünknél fogva hajlunk a lustaságra. Lelki működésünk úgy van berendezve, hogy a lehető legkisebb figyelemráfordítással végezzük el a dolgokat. Ami nehéz vagy kihívást jelent, azt vagy fokozatosan egyszerűsítjük le automatizmusok révén, vagy egyszerűen elhagyjuk.
Gondoljunk csak például az autóvezetésre: a tanulás kezdetén teljes koncentrációt igényel. Két kézzel kapaszkodunk a kormányba, tekintetünket szüntelenül az útról a tükrökre, majd vissza vezetjük. Ám gyakorlással, ismétlésről ismétlésre, egyre több mozdulat válik automatikussá: sebességváltás, gyorsítás, fékezés, akadályok kikerülése – mind minimális figyelemmel is végrehajthatóvá válik. A kezdeti nehézségek beépülnek, gépiesednek. És onnantól akár álmodozva is vezethetünk, miközben testünk végzi a dolgát a robotpilóta üzemmódban. Ez a jelenség nem korlátozódik az autóvezetésre – jelen van mindennapjainkban, munkánkban, háztartási teendőinkben és kapcsolatainkban is. A megszokás fokozatosan átveszi az irányítást. Ami kezdetben teljes jelenlétet igényel, idővel egyre kevesebb figyelmet követel. Így működünk – és éppen ezért van olyan nagy jelentősége annak, hogy újra és újra visszataláljunk a tudatos figyelemhez.
Gyakorlók előadás közben Beneventóban
Mivel a belső gazdálkodás lényege a figyelem művelése, mindig is azokat az eszközöket kerestem, amelyek segítenek a gyakorlóknak túllépni az automatizmusokon, szokásaikon és komfortzónáikon. Tudom ugyanis, hogy csak ezeken a küszöbökön áthaladva válik lehetővé, hogy új, eddig rejtett rétegeket fedezzenek fel önmagukban. Az „én” új érzete csak akkor bontakozhat ki, ha átlépjük a megszokott, gépies létezés határait. Ott, azon a különösen értékes ponton, ahol az automatikus működés már nem elég; kizárólag a tudatos erőfeszítés képes tovább vezetni bennünket.
Az egyik legerőteljesebb eszköz, amellyel ezt a belső áttörést előidézhettem, a színház volt. Így miközben nappal a római romok között barangoltunk, éjszakánként egy saját darabon dolgoztunk – Róma szelleméből táplálkozva, Rómáról szólva. Hiszen egy hagyományos városnézés – „itt a Colosseum, ott a Pantheon, amott ölték meg Caesart” – gyakran bosszantóan felszínes élmény marad. A turisták telefonjaikkal rögzítik mindezt, miközben talán épp elszalasztják a lehetőséget, hogy valóban kapcsolódjanak ahhoz a kétezer éves szellemiséghez, amelyet ez a város őriz.
Hogy ezt a hiányzó dimenziót betöltsük, egy darabot írtam magunknak – Thészeusz és a Minótaurosz történetét dolgoztuk fel, az önismerethez vezető út ősi, archetípusos meséjét. A labirintus és a szörnyeteg nemcsak mitikus képek, hanem élő metaforák: annak jelképei, amivel mindannyiunknak szembe kell néznünk, ha mélyebben kívánunk önmagunkhoz kapcsolódni.
Előadásunk Beneventóban valami egészen újat hozott a közösségünk történetében. Mivel több szereplő is helyi volt, most először találtuk magunkat jelentős közönség előtt: mintegy százan jöttek el – barátok, családtagok, kollégák –, hogy tanúi legyenek, ahogy szeretteik kilépnek megszokott szerepeikből, és olyan „kalapokat” öltenek, amelyeket hétköznapjaikban sosem viselnek. Nehéz és izgalmas volt – az automatizmusból való kilépés klasszikus paradoxona: egyszerre agónia és eksztázis. És amikor a taps elcsendesült, s gyakorlóink visszatértek önmagukhoz ideiglenes szerepükből, valami mégis megmaradt. Valami, ami túlmutatott a színpadon eljátszott történeten. Egyfajta bizonyosság: hogy valóban létezik élet a megszokott én határain túl. Ez az, amit keresünk – az a pillanat, amikor átlépjük a belső, mechanikus Minótaurosz küszöbét; amikor kapcsolatba kerülünk a tudatos erőfeszítéssel, a figyelemmel, és a szeretet erejével. A beneventói színház több volt, mint egy előadás – tanításunk élő, lélegző megnyilatkozása volt.
Az alábbi képek a Thészeusz és a Minótaurusz beneventói előadásáról készültek.
A Minótaurusz | Vatikáni Múzeum
