Kik végzik ezt a Munkát?
Akik bátran megteszik a következő lépést, és belevetik magukat ebbe a Munkába, váratlan csodára lelnek: különbözőségeik ellenére a legmélyebb barátságok szövődnek. Ami összeköti őket, mélyebb bármilyen kor, kultúra vagy élethelyzetnél, hiszen lényük legbensőbb rétegeiből fakad.
Az évek során folyamatosan csodálkoztam azon, milyen sokféle embert vonz ez a tevékenység. Minden elképzelést felülmúl. A tudomány az elemző elméket vonzza, a költészet a nyelv szerelmeseit, a jog a szabálykövető gondolkodókat – ám ez a munka minden ilyen kategóriát maga mögött hagy. Láttam, amint mérnökök és művészek ugyanolyan szenvedéllyel fordultak felé; vállalkozók és szerzetesek, tinédzserek és nyugdíjasok, hívők és kételkedők, sikeresek és bolyongók. Együtt jártam ezt az utat olyanokkal, akik éhezve, nehéz sorsukból tekintettek felfelé, és olyanokkal is, akik ürességgel a szívükben néztek lefelé a kiváltság magaslatairól. A háttér soha nem számított. Összes különbözőségük ellenére ugyanahhoz a holtponthoz érkeztek: egy ponthoz, ahol sem saját erejük, sem a hagyományos tudás nem segíthette őket tovább. Az emberi tapasztalat legkülönbözőbb sarkaiból indulva, kiutat keresve, ugyanahhoz a kapuhoz érkeztek.
Vegyünk például egy fiatal férfit, aki frissen végzett az iskolában, és most szembesül a jövőjének feltérképezésével. Figyeli, ahogy társai irigylésre méltó magabiztossággal hoznak komoly döntéseket. Egyikük pénzügyi karriert választ, a másik hátizsákos útra indul Dél-Amerikába, a harmadik pedig egy indiai ásramban készül megpihenni. Ő azonban értetlenül áll bizonyosságuk előtt, és a döntések lebénítják. A pénzügyi pálya lélektelennek, az utazás céltalannak, a spirituális útkeresés pedig mesterkéltnek tűnik. A nyomás növekedésével, hogy lépnie kell, egyre mélyülő kétségbeeséssel döbben rá: nincsenek eszközei ahhoz, hogy eligazodjon e sorsdöntő választásokban. Tanulmányai a vizsgákra készítették fel – nem az élet valódi döntéseire. Hogyan ismerhetné meg önmagát, és hogyan használhatná fel ezt a tudást az élet vezetéséhez? E frusztráció kapuján keresztül talál rá erre a munkára.
Old New Method gyakorlók Eleusziszban, Görögországban
Vagy gondoljunk egy anyára, aki rákiabál ötéves lányára, amiért kilöttyentette a gyümölcslevet – pontosan úgy, ahogy annak idején a szülei tették, amit ő gyermekként mélyen gyűlölt. A felismerés fizikai ütésként éri. Ahogy nézi lánya könnyeit, melyek saját gyermekkori fájdalmát tükrözik, kétségbeesetten vágyik rá, hogy más legyen. Évek terápiája sem tudta megakadályozni, hogy megismételje a megtörni esküdt viselkedésmintákat. De kell lennie egy útnak a berögzült sémák fogságából való kiszabadulásra, hogy ne ezek hozzák meg helyette a döntéseket. Egy másik ajtón át, de ő is ugyanahhoz a küszöbhöz érkezik.
Egészen más körülmények között egy középkorú férfi egy hideg börtöncellában találja magát. A drogcsempészetet a szegénységből való kiútnak látta: egyszeri kockázat egy életre szóló anyagi biztonságért. Ehelyett egyéves börtönbüntetést kapott, és egy örökre kísérteni fogó bűntudatot. A szürke falakat bámulva újra és újwa végigjátssza fejében, mi vezetett idáig: kilátástalan munkák, növekvő adósságok, és az a kétségbeesés, mely egy illegális kerülőutat elfogadhatónak mutatott. Hogyan menekülhetne el onnan, hogy az élet körülményei folyton rángassák? Hogyan tanulhatná meg, hogy reagálás helyett válaszoljon? Ez a fájdalmas felismerés – mely fogsága rideg valóságában születik – újabb ajtót nyit előtte.
Vagy vegyünk egy ambiciózus vezetőt, aki a kórházba rohan haldokló apjához. Apját elütötte egy autó, és olyan sérüléseket szenvedett, amelyekből már nem épülhet fel. Utolsó szavai – „Ennyi volna az élet?” – a nő fejében keringeni, miközben zokogva hajt haza. A sokk egy eddig elfojtott önvizsgálatot indít el benne. Kiért sír valójában? Apjáért, aki már nem érez fájdalmat, vagy önmagáért? És apja végső kételyei vajon nem az egész életét kérdőjelezik meg? A könyörtelen kapaszkodás a vállalati ranglétrán, gyermekei gondosan megtervezett oktatása, a precízen szervezett családi nyaralások – mindezt a társadalom által dicsőített sikerformula szerint tette, mégis apja végső kérdése mindezek hiábavalóságára mutat rá. Amikor bekanyarodik a saját felhajtójára, tökéletes külvárosi otthona hirtelen üresnek tűnik. Mit kínál neki valójában az élet? Így talál rá ő is egy újabb ajtóra.
Egy másik példa: egy nyugdíjas férfi a holmijai között válogat, igyekszik csökkenteni az évek során felhalmozott tárgyak számát. Egy fényképre bukkan fiatalkori önmagáról – magabiztos, ambiciózus, tele álmokkal. A távolság a képen látható életerős alak és jelenlegi önmaga között szakadékká válik előtte. Hová tűntek azok az álmok? Hová lettek az évek? És mihez kezdjen a még hátralévő kevéssel? Az ő ébredése sem késő. Ebből a talajból is kinőhet valami, ami másképp nem is születhetett volna meg. Így ő is ott találja magát a többiekkel – a friss diplomással, az anyával, a fogollyal, a vezetővel – ugyanannál a küszöbnél.
Old New Method gyakorlók Luxorban, Egyiptomban
Akik bátran megteszik a következő lépést, és belevetik magukat ebbe a munkába, valami váratlanra lelnek: különbözőségeik ellenére a legmeghittebb barátságok szövődnek. Ami összeköti őket, mélyebbre nyúlik, mint kor, kultúra vagy élethelyzet, hiszen lényük legbensőbb rétegeiből fakad. És e közös gyakorlásban az a sokféleség, amely elválaszthatná őket, éppen a legnagyobb erőforrásukká válik. A művész olyat lát, amit a mérnök nem; a nyugdíjas felismer valamit, amit a tinédzser nem vesz észre. Egymás tükreivé és útmutatóivá válnak. Annak ellenére, hogy az emberi tapasztalat legkülönbözőbb pontjairól indultak – és bár keresésükben gyakran magányosak voltak –, amint belépnek, többé már nem egyedül járják az utat.
